Durci

2010 február 19. | Szerző: cassy31 |

 Nem is bántam, mert a fekvőgipszemre ráborult a tegnapi ebédre szánt olajos halpác, ami gusztustalan sárgára színezte, nem tudtam lemosni.

Az új gipsz teljesen körbezárja a lábam, térdig ér és dög nehéz. Kisebb vitába bonyolódtam a gipszes fiúval, mivel a lelkemre kötötte, hogy 24 órán át szigorúan tilos ráállni, ennek meg kell száradnia, ha rátehénkedek, beroppan a pata része és használhatatlanná válik. Értettem én, de azt nem, hogy miképp fogok a kórházból kijutni, majd fel a negyedik emeletre? Erre csak hümmögött. Hát, nem vagyok negyven kiló, azt mégsem várhatom el, hogy az uram ölben vigyen fel…

A kórházat még sikerült elhagyni. Szereztünk egy botot is, de majdnem elsírtam magam, amikor az uram kitett a kocsiból a ház előtt. Gyakran játszom olyat, hogy számolom a lépcsőfokokat, amikor fáradtan cammogok haza, de most egy lábon ugrálva, miközben az a dögnehéz gipsz húzott vissza, nem volt szórakoztató.

Közben megfáztam. És folyamatosan fázik a lábam is a gipszben, bármit csinálok vele…És megint a botladozás, bénázás, jó, inkább lefekszem, csak menjen az idő. Aztán megint az injekció, amit magamnak adok be és tulajdonképpen nem fáj, csak csíp egy kicsit, amikor beér a szérum, de ki lehet bírni, mégis mindig elkap a hányinger. A hasam gusztustalan lila foltokkal tarkítva… És nem aludhatok az uram mellett, mert rémálmaim vannak és rugdosok.

A lakás, amit tegnap takarítottam ki, a gipszem lehulló morzsáival van tele, bosszant ez is, mert fix, hogy nem fogok tudni pöpec rendet tartani…

A lelkem sem lett könnyebb, az orvos azt mondta, felejtsem el, hogy visszamegyek dolgozni, öt hét pihi, a járógipsz nem azért van, hogy az ember túrázni járjon, csak azért, hogy a legszükségesebb dolgait elvégezze, kicsit mozogjon, de vegyem tudomásul, hogy ez a láb nem egészséges, ne is kezeljem úgy.

A főnököm sík ideg volt és közölte, még egy hetet ad, aztán irány vissza melóba. Annyi engedményt ad, hogy maradhatok irodában egy ideig, de…ők nem tudják az én munkámat is elvégezni.

Nem akarok állás nélkül maradni.

Gondolom, újabb rémálmok jönnek…