Más bőrébe bújva…

2010 február 26. | Szerző: cassy31 |

 Számomra egyre inkább döbbenet, milyen bonyolult az emberi lélek… Talán nem is jól fogalmazok, de remélem, írásom végére azért kikristályosodik mondanivalóm lényege.

Sokáig azt hittem, van a világ, meg benne én, mint valami független lény. Minél idősebb leszek, minél többet foglalkozom önismereti kérdésekkel, annál jobban értem, amiről Müller Péter annyit beszélt: a tenger és a vízcsepp kapcsolatáról, az egységélményről. Kezdem érteni azt, hogy mit jelent a nagy kerek egész, aminek pontosan kiválasztott tagjai vagyunk mindannyian, egy tökéletes részei a világmindenségnek, minden nyavalyánkkal, kudarcunkkal együtt…

Sokáig tiltakoztam a Hellinger féle családállítás ellen, elutasítottam anélkül, hogy bármit tudtam volna róla, pusztán azért, mert Soma mindenkinek ebben látta a megoldást. Eddig valahogy nem nagyon rajongtam Somáért, úgy véltem, túl sok mindenhez ért, aki pedig mindenbe belenyal, semmiben sem mélyed el igazán. Újabban nem vagyok ennyire sarkos, legyen az ő baja, ha így van, engem viszont az előítéletem távol tartott valamitől, ami hasznos lett volna, ha előbb belép az életembe. De még így sem késő.

A sokat emlegetett suliban beszéltek erről a bizonyos családállításról, ami azóta is izgatja a fantáziámat. Egy pszichológussal is konzultáltam, mert hosszú évek óta cipelek egy családi terhet, ami generációról generációra vándorol, most épp nálam tart. Próbáltam megoldani, megfejteni, hogy mi történik, de nem ment. Egyedül nem. Próbáltam könnyedén venni, hogy családi kapcsolataim megromlanak ( itt nem a szűk családra gondolok ), na bumm, ez van…

Aztán történt valami: a már említett pszichológus belepiszkált a sebbe… és ez elindított valami változást. Nem, nem vettem részt családállításon, inkább azt mondanám, hogy felkészített rá, de már ez hihetetlen változásokat hozott. Még aznap történtek olyan dolgok, amikre azt mondom: csoda. És mindez csak fokozódott.

Furcsa dolog ez a spiritualitás a maga szigorú törvényeivel. Volt egy ember az életemben, akit nem tudtam szeretni, pedig kellett volna. Ő sem szeretett, nem értettem, miért? Milyen bűnöm lehetett kisgyermekként, ami ennyire taszítja őt? Sokáig kerestem, ki a hibás. Már meghalt, mire rájöttem, hogy nem ez számít. Hogy szeretnem sem kell őt, csak tisztelni valamiért, egyetlen dologért, ami az érdeme és kétségkívül mindig az is marad. Amikor ezt ki tudtam mondani, elmúlt belőlem minden keserűség.

Ezt az embert mások szerették és tisztelték és ezért én haragudtam rájuk. Pedig valahol jogos volt. Csak velem volt hideg és érzéketlen, és azokkal, akik hozzám a legközelebb állnak. Láttam, hogy másokkal tud szerető, gyengéd lenni. Ettől nekem még jobban fájt az elutasítása, és keserűen gondoltam azokra, akik kiérdemelték az ő figyelmét, törődését, szeretetét.

Most azoknak a fényképét nézem, akiktől olyannyira eltávolodtam. Boldog gyermekarcok, összetartás, szeretet. Csillogó szemek, rajongó tekintet… Látom őket együtt. És most értem meg, hogy az a család is egységet alkot, ahogy mi, a kitaszítottak. Hogy nekünk a közös fájdalom és értetlenség jutott. Nekik a harmónia, a közösség élménye. Most értem meg azt, hogy nekik ez a valóság, ezért nem értenek engem. Az ő élményük az övék és itt van a mienk is… Ami más.

Olyan ez, mint amikor válik egy házaspár és külön-külön mesélik a történetüket. Mintha nem is ugyanarról beszélnének, pedig egy esemény áll a fókuszban…Egy házasság története, amit mindkét fél másképp él meg…

Elfogadni a másik történetét nehéz, de nem lehetetlen.

Nálam ez vezet most gyógyuláshoz. Nagyon boldog lennék, ha ennyi év után végre minden háborúnak végleg vége lenne…

Itt és most látom csak, mi az, hogy nem én vagyok és a világ, hanem része vagyok egy történetnek, megvan a pontos helyem, ahogy másoknak is, nincsenek véletlenek, csak néha vakok vagyunk az igazságra, ami soha nem fekete és fehér… nem enyém és nem másé…