Szerda

2010 március 3. | Szerző: cassy31 |

 Ahhoz képest, hogy mennyire nem volt kedvem visszamenni dolgozni, elég jól érzem magam. Ha terepre nem is nagyon megyek – bár egyszer kénytelen voltam elvergődni a város másik végébe -, azért nem unatkozom. Annyi papírmunkát kaptam, ami kitart az elkövetkező három hétre. Nem szeretem, de igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Egy ideig lógattam az orrom, hogy nem ér semmit a munkám, de azt látom, hogy a betegeim ugyan bírták két hétig nélkülem, de egyre többen keresnek, hiányolnak, üzennek és aggódnak, és ettől elmúlik a feleslegesség érzése. Pontosabban: ilyenkor érzem, hogy talán nem hiábavaló, amit csinálok. Életemben ennyi jókívánságot és együttérzést nem kaptam még, mint mostanság. Még olyan emberke is felhívott, aki végül köszönte, de nem kért a segítségemből. Az öreg mentorom is keresett, elhozta nekem a kutyusát ( mert ugye, azt tudjuk, hogy az állatokkal való kapcsolat elősegíti a gyógyulást ).

Gyorsan szaladnak a napok, a fehér csizmát egészen megszoktam, meg azt is, hogy most lelassult az életem. Reggel jó félóra, talán több is, még beslattyogok a munkahelyemre, de már nem vagyok türelmetlen. Majdnem tavasz van, örülök a melegnek, a friss levegőnek és a hó alól előbukkant zöldnek, jobban megszervezem a tennivalóimat, kevesebbet megyek boltba ( így aztán pénz is több marad a tárcámban ), szóval, megvannak ennek az állapotnak az előnyei is.

Estére azért nagyon elfáradok, az is előfordul, hogy fájdalmaim vannak, de nem vészes. Ilyenkor pihenek, leadok a nagy lendületből egy kicsit, esetleg lelkiismeretfurdalás nélkül dobok egy hátast. Nem bánom, ami történt. Ha lassan is, de elkezdenek beérni a gondolataim, alakul a tanulság, ha lehet ezt mondani. Sokat gondolok azokra az emberekre, akik mozgásukban korlátozottak: mennyi türelem kell nekik, hogy leküzdjenek ezer meg ezer akadályt naponta! Milyen jó, hogy nekem ez csak átmeneti lecke!