Fekete napok

2010 augusztus 20. | Szerző: cassy31 |

 Alapvetően nem indult túl jól a 2010-es esztendő, és most, túl a felén, mondhatom, hogy minden értelemben a megpróbáltatások éveként fog bevonulni a történelembe.

A nyár kifejezetten pocsékra sikerült. Pihenés nélkül, hajtósan, tele problémákkal, feszültségekkel. Néhány napja elértem a mélypontot. Engem is meglepett, milyen elemi erővel tört rám. Mintha kamaszkorom tört volna elő a semmiből a maga elégedetlenségével, lázadásával, világfájdalmával. Találkoztam akkori önmagammal és bevallom, cseppet sem örültem a találkozásnak. Éjszaka volt, feküdtem az ágyban és álmatlanul forgolódtam. A gondolat, hogy elég mindenből, alattomosan kúszott be a paplan alá, költözött bele a lelkembe. Csak pár lépés az erkély, egyetlen mozdulat, hogy kivessem magam és vége legyen. Vagy gyógyszert szerezni, bevenni pár marékkal és várni a mély, mindent feledtető álmot. Ezt mondta bennem a kamasz. Hogy minek harcolni, ha úgysem lesz vége sose? Egyszer lehetek én is meggondolatlan, felelőtlen és önző… De akkor megszólalt bennem a felnőtt, a józan, mostani énem. Nem tehetem meg, mert fájdalmat okoznék szeretteimnek. Mert nincs megoldhatatlan probléma, hogy vannak nálam sokkal szegényebb, magányosabb, rosszabb helyzetben élő emberek, akik mégis élnek valahogy…Hogy ez az érzés pillanatnyi, és igen, félelmetes, hogy ez a gyenge ember is én vagyok, de nem tehetek mást, mint elfogadom és betöröm valahogy. Ők ketten veszekedtek bennem, még a fáradtságtól mély, álomtalan alvás örvénye ragadt el. Reggelre csak az elkeseredettég maradt, a magány… düh… De már nem akartam meghalni. Csak elmenni, nagyon messzire. Fogni egy hátizsákot, beledobni pár ruhát, zsebemben az útlevelemmel felszállni egy nagy vasmadárra, ami elrepít messzire. megtettem volna, ha érvényes az útlevelem. Nem érdekelt volna se család, se munkahely, se tettem következményei, semmi. De így maradtam. Az indulatok lassan elcsitultak.

Az élet megy tovább. Az egyetlen, amit eddig is tudtam, de most megéltem, hogy egész életünkben – bármennyi ember is vesz körül bennünket, a halál árnyékában mindannyian ugyanolyan magányosak vagyunk.