Gitár a hátsó ülésen
2010 szeptember 3. | Szerző: cassy31
Most, hogy ki kell végleg költöznöm, hezitáltam, mi legyen vele. Öreg és vacak darab, zenész szomszédom mondta, hogy ne várjak tőle csodát, igazán szépen szólni sosem fog. Mégis sajnáltam kidobni. Régi álmom, hogy megtanulok gitározni, de eddig csak halogattam. Valahogy mindig voltak fontosabb dolgok.
Vacakoltam a lakásban, már az utolsó kacatjaim is egy-egy doboz mélyén hevertek, amikor öreg és háklis szomszédom bekopogott. Negyedórás kiselőadást tartott arról, mennyire ráhoztam a frászt, mert a szél kinyitotta az erkélyajtót és ki is törte az üveget, ő pedig halálra rémült. El is hiszem, hajnali négykor nem lehetett kellemes a csörömpölés. Kicsit sajnálkoztam, de ezen hamar túllépett, mert ugyanazzal a lendülettel zenész szomszédomat kezdte szapulni, ahogy a csövön kifért. Hogy cincog azon a szaron…. No, itt elröhögtem magam. “Mi ilyen nevetséges, aranyom?”-kérdezte.” Csak az, hogy most költöztetem a gitárom!”- vigyorogtam, aztán udvariasan becsuktam az ajtót. Pár perc múlva egy taxiban ültem, a gitárom pedig a hátsó ülésen utazott új otthona felé. Velem. A lánylakásban töltött, hosszú magánya után végre velem lesz megint. Az első, amire rácuppantam, az a Youtube összes gitárleckéje…
Reszkessetek szomszédok, jövök!!!!
Régi kerékvágásban
2010 augusztus 24. | Szerző: cassy31
Jó, hogy lassan rendeződnek a dolgok. A múlt héten még a túlélésre játszottam, főleg munka terén, mert elég nehéz összezuhanva arról győzködni embereket, hogy az élet szép és jó
Vihar után
2010 augusztus 21. | Szerző: cassy31
Uram újra munkába állt, szegénykém fáradt, de valamelyest megnyugodott. Ami azt illeti, én is. Már merek tervezni. Várom az egyedül töltött estéket, nem, mintha nem lett volna jó kettesben lenni, de most jó lesz meditálni és jógázni, tornázni és olvasni, esetleg rajzolni is megint elkezdek és terveim között van még a gitár is.
Tegnap a lánylakásomban pakoltam, mivel az albérlőm elutazott és megbeszéltük, hogy a lezárt kisszobából, amit nem vett ki, elviszem a holmimat. Jó volt egyedül, összeraktam a hifit és nyomtam egy kis zenét, country-t, és teli torokból énekeltem. Ezúttal nem érdekelt, mit szólnak a szomszédok, nekem jólesett és úgysem tudták, hogy én vagyok. Ez volt az én saját terápiám. Albérlőm nagy valószínűséggel ért valamicskét a zenéhez, mert a gitár be volt hangolva, már amennyire lehet, mert a fölöttem lakó zenész egyszer megnézte és azt mondta, ne várjak túl sokat tőle, eléggé le van pusztulva. Mégis jó volt rajta néhány akkordot eljátszani.
Lelkileg nem hatott meg az ott lét, nem sírom vissza. Sőt, kíváncsian várom, milyen lesz a lakás új pompájában, egy másik ember igényei szerint berendezve, kifestve…
Végre odáig is eljutottam, hogy befessem a hajam, és az elmúlt hónapokban pár kiló is leugrott rólam, mert a sok stressztől hol hánytam, hol meg fostam. Oké, nem az orvosok által favorizált módszer, de végülis az eredmény a fontos.
Lassan összeszedem magam. Végülis, senki nem mondta, hogy az élet habostorta, én sem szoktam ilyen hazugságokkal ámítani ügyfeleimet. Valahol meg is értem, hogy az örökös bódultságot választják. Harcolni, küzdeni roppant fárasztó és komoly erőfeszítést igényel. Én is éreztem már azt, hogy nincs erőm mozdulni, lépni, változtatni. De aztán mégis jobb felállni a padlóról és menni tovább.
“Olykor olyan az ember, mint a borostyánba dermedt rovar: Mindene megvan, csak éppenhogy mozdulni nem tud.” (Hidas Antal) …
Fekete napok
2010 augusztus 20. | Szerző: cassy31
Alapvetően nem indult túl jól a 2010-es esztendő, és most, túl a felén, mondhatom, hogy minden értelemben a megpróbáltatások éveként fog bevonulni a történelembe.
A nyár kifejezetten pocsékra sikerült. Pihenés nélkül, hajtósan, tele problémákkal, feszültségekkel. Néhány napja elértem a mélypontot. Engem is meglepett, milyen elemi erővel tört rám. Mintha kamaszkorom tört volna elő a semmiből a maga elégedetlenségével, lázadásával, világfájdalmával. Találkoztam akkori önmagammal és bevallom, cseppet sem örültem a találkozásnak. Éjszaka volt, feküdtem az ágyban és álmatlanul forgolódtam. A gondolat, hogy elég mindenből, alattomosan kúszott be a paplan alá, költözött bele a lelkembe. Csak pár lépés az erkély, egyetlen mozdulat, hogy kivessem magam és vége legyen. Vagy gyógyszert szerezni, bevenni pár marékkal és várni a mély, mindent feledtető álmot. Ezt mondta bennem a kamasz. Hogy minek harcolni, ha úgysem lesz vége sose? Egyszer lehetek én is meggondolatlan, felelőtlen és önző… De akkor megszólalt bennem a felnőtt, a józan, mostani énem. Nem tehetem meg, mert fájdalmat okoznék szeretteimnek. Mert nincs megoldhatatlan probléma, hogy vannak nálam sokkal szegényebb, magányosabb, rosszabb helyzetben élő emberek, akik mégis élnek valahogy…Hogy ez az érzés pillanatnyi, és igen, félelmetes, hogy ez a gyenge ember is én vagyok, de nem tehetek mást, mint elfogadom és betöröm valahogy. Ők ketten veszekedtek bennem, még a fáradtságtól mély, álomtalan alvás örvénye ragadt el. Reggelre csak az elkeseredettég maradt, a magány… düh… De már nem akartam meghalni. Csak elmenni, nagyon messzire. Fogni egy hátizsákot, beledobni pár ruhát, zsebemben az útlevelemmel felszállni egy nagy vasmadárra, ami elrepít messzire. megtettem volna, ha érvényes az útlevelem. Nem érdekelt volna se család, se munkahely, se tettem következményei, semmi. De így maradtam. Az indulatok lassan elcsitultak.
Az élet megy tovább. Az egyetlen, amit eddig is tudtam, de most megéltem, hogy egész életünkben – bármennyi ember is vesz körül bennünket, a halál árnyékában mindannyian ugyanolyan magányosak vagyunk.
2010 március 6. | Szerző: cassy31
BÚCSÚ… és mégsem…
Sziasztok, én most tovább állok.
Elköltözöm.
Az élet kalandoraként megtaláltok egy újabb blogban.
Cassy
2010 március 4. | Szerző: cassy31
Nem nagyon rajongok a nőnapért, ami azt illeti, a környezetem sem. Évek óta nem divat, hogy virágot kapjak bárkitől is, kivéve a volt főnökömet, illetve, ha van, férfikollégától kaptam anno virágot. Szép gesztus, figyelmességről árulkodik, de nem hiányzik, ha nincs.
Épp ezért lepődtem meg, amikor Lajos, az egyik betegem beállított és csokival lepett meg. Nőnapra.
Szerda
2010 március 3. | Szerző: cassy31
Ahhoz képest, hogy mennyire nem volt kedvem visszamenni dolgozni, elég jól érzem magam. Ha terepre nem is nagyon megyek – bár egyszer kénytelen voltam elvergődni a város másik végébe -, azért nem unatkozom. Annyi papírmunkát kaptam, ami kitart az elkövetkező három hétre. Nem szeretem, de igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Egy ideig lógattam az orrom, hogy nem ér semmit a munkám, de azt látom, hogy a betegeim ugyan bírták két hétig nélkülem, de egyre többen keresnek, hiányolnak, üzennek és aggódnak, és ettől elmúlik a feleslegesség érzése. Pontosabban: ilyenkor érzem, hogy talán nem hiábavaló, amit csinálok. Életemben ennyi jókívánságot és együttérzést nem kaptam még, mint mostanság. Még olyan emberke is felhívott, aki végül köszönte, de nem kért a segítségemből. Az öreg mentorom is keresett, elhozta nekem a kutyusát ( mert ugye, azt tudjuk, hogy az állatokkal való kapcsolat elősegíti a gyógyulást ).
Gyorsan szaladnak a napok, a fehér csizmát egészen megszoktam, meg azt is, hogy most lelassult az életem. Reggel jó félóra, talán több is, még beslattyogok a munkahelyemre, de már nem vagyok türelmetlen. Majdnem tavasz van, örülök a melegnek, a friss levegőnek és a hó alól előbukkant zöldnek, jobban megszervezem a tennivalóimat, kevesebbet megyek boltba ( így aztán pénz is több marad a tárcámban ), szóval, megvannak ennek az állapotnak az előnyei is.
Estére azért nagyon elfáradok, az is előfordul, hogy fájdalmaim vannak, de nem vészes. Ilyenkor pihenek, leadok a nagy lendületből egy kicsit, esetleg lelkiismeretfurdalás nélkül dobok egy hátast. Nem bánom, ami történt. Ha lassan is, de elkezdenek beérni a gondolataim, alakul a tanulság, ha lehet ezt mondani. Sokat gondolok azokra az emberekre, akik mozgásukban korlátozottak: mennyi türelem kell nekik, hogy leküzdjenek ezer meg ezer akadályt naponta! Milyen jó, hogy nekem ez csak átmeneti lecke!
Első munkanap
2010 március 1. | Szerző: cassy31
Tudom, hogy törődésből és jóindulatból osztogat mindenki tanácsot, de olyan ez, mint amikor egy első gyermekét váró kismamának az agyát mossák… idegesítő. Elég hamar túlestünk rajta, megértették.
Az irodai munka sem könnyebb sokkal, mintha terepen lennék, mert menni, lépcsőzni így is kell, szóval, estére azért bedurrant a lábam, megint szűk lett a gipsz. Ráadásul a papírmunka nekem igazán büntetés, de ennyi volt a panasz mára.
Azt azért eldöntöttem, hogy most aztán irgumburgum, tényleg kell egy fogyókúra, mert most komoly tehernek élem meg a túlsúlyomat. Fáj a gerincem, az egészséges lábam, nehezemre esik a hosszabb séta, a lépcsőzés. Jó, nehéz a gipsz is, de ideje szembe nézni a tényekkel.
Jön a tavasz, egyre többféle zöldség lesz a piacon, elmúlik a szezonális divatja a köröm és- csülökpörköltnek, a kocsonyának, a nehéz ételeknek. Jó, ez választás kérdése, télen sem kell feltétlenül nehéz dolgokat enni, de ooooolyan jóóóól esik!
Szerintem egy csomóan azért küzdünk súlyfelesleggel, mert szeretünk enni és nem szeretünk sportolni. Na jó, csak a saját nevemben beszélek, jó?
Úgyhogy immár sokadszor nekilátok ledobni pár kilót.
Ki tudja, talán éppen most sikerül majd?
Utazás az álmok országában
2010 február 26. | Szerző: cassy31
Hol járunk ilyenkor?
Tudom, sokféle álom létezik. Tanultam is, tapasztaltam is. Van, amikor a nappali eseményeket képtelenek vagyunk feldolgozni, ilyenkor éjjel végzi el a melót az agyunk.
Vannak jósálmok, amikor előre megálmodunk olyan eseményeket, melyek még az ismeretlen jövőben várakoznak a beteljesülésre. Így álmodtam meg az urammal való kapcsolatomat is.
Vannak titkos vágyaink és félelmeink, amik a tudatalattiból bújnak elő, ezt mind értem is.
Nem olvasom Krúdy álmoskönyvét, sem másét, mert abban hiszek, hogy álmaink személyesek és csak rólunk szólnak: ha pókról, vagy bármi másról álmodsz, nem ugyanazt jelenti neked, mint nekem.
Egy időben álomnaplót vezettem, és azt gondolom, megint írnom kellene. Nem tudom, mit jelentenek az álmaim. Annyira meseszerűek, színesek, intenzívek és valótlanok, hogy nem tudok mit kezdeni velük. Rendszerint emlékszem rájuk, sokra még évekkel később is.
Gyakran álmodom állatokkal, még gyakrabban vannak erőszakos álmaim: háborúk, robbantások, természeti katasztrófák, ilyesmik.
Az egyik legfurcsább történet még gimnazista koromban esett meg velem. Találkoztam egy fiatalemberrel egy versenyen, aki megtetszett. Fekete hajú, barna szemű legényke volt, a szomszéd városban lakott. A verseny után nem találkoztunk többet. Egy éjjel álmodtam róla. Az volt a furcsa, hogy az álmomban megjelenő srác semmiben nem hasonlított Szabira, hihetetlenül kék szeme volt, világos színű, és nagyon határozott arcéle, és valós életemből nem ismertem őt. Álmomban azonban váltig állította, hogy ő az. Hogy mennyi idő telt el az álmom és az azt követő esemény között, nem tudom. Egy nap, egy hét? Nem emlékszem. Csak arra, hogy sétáltam át a városközpontban a zebrán, és szembe jött velem a kék szemű, a maga testi valójában. Mélyen a szemembe nézett, de nem szólt, én viszont halálra rémültem, ott, az úttest közepén sarkon fordultam és elszaladtam.
Azt is tudom, hogy még mélyebben nagyobb titkok vannak. Az intenzív álmok mellett ugyanis van még valami: éjszakánként beszélek álmomban, mégpedig érthetően és tisztán. Az uram egészen elképesztő dolgokat szokott mesélni, amikre nem emlékszem, de azt sem tudom elképzelni, hogy a lelkem legmélyebb bugyraiban helye lenne.
Nem tudom, mit jelent, amikor zsiráfot üldözök egy taxiban ülve az utcánkban, sem azt, hogy miért napozik rég elpusztult kutyám hanyatt fekve a nappali ablakában, hogy a nácik miért fűrésszel vágják le az emberek haját, és miért vagyok képes bokáig érő pocsolyából egy három kilós pontyot kipecázni, azt sem értem, hogy miért ismerősek olyan helyek, amik a valóságban sosem léteztek, de az biztos, hogy mindig nagyon várom a legújabb kalandokat, amik e titokzatos utazás során minden éjjel várnak rám.
Örömóda
2010 szeptember 15. | Szerző: cassy31
Oldal ajánlása emailben
X