Ma
2010 február 25. | Szerző: cassy31
Eltekintve a kisebb, de folyamatos fájdalomtól, jól vagyok. A csizmámat egészen megszoktam, nagyobb utakra nem megyek vele, mert beledagadok, dörzsöl, kényelmetlen, de itthon már észre sem veszem.
Minden napra jut egy látogató, végre elég időt tölthetek a barátaimmal, azokkal is, akikre eddig nem jutott elég gyakran…
Sütök-főzök… Elszuttyogok az itthoni csip-csup dolgokkal.
A munkára most nem gondolok, már a stressz is elmúlt, ami azért jócskán belerondított a kényszerpihenőmbe.
Jó dolgok történnek velem és értékelem, hogy végre vannak változások.
Egyedül a fránya injekcióval szenvedek továbbra is: nem szeretem lőni magam. Valamelyik este kudarcot is vallottam: szanaszét böktem a hasam, de beszúrni nem sikerült a tűt. Undorodom tőle. Reggel vettem egy mély levegőt, bumm, nincs mese, csinálni kell. Ne legyen már nagyobb baj!
Szalad a hét, bevallom, még bírnék itthon hesszelni, de elfogadom, hogy ennyi volt, hétfőn meló… Érdekes, nem hiányzik. Amennyire bele voltam szerelmesedve, most annyira nem hiányzik. Vagy csak az idegbeteg része…
Nem tudok izgalmas fejezetekről beszámolni.
Kinőtt csizma
2010 február 22. | Szerző: cassy31
A lábam úgy beledagadt a gipszbe, hogy meg se tud mozdulni benne.
Kényelmetlen. Szeretnék kibújni belőle. Levenni, mint a bal lábamról a tornacsukát.
Viszont a hangulatom lényegesen jobb. Talán ma már nyugodtan alszom.
Nektek is jó éjt!
Itt és most
2010 február 22. | Szerző: cassy31
A helyzet az, hogy szarul indult a napom. Ugye, aludni nem tudtam. A lábam viszont rettenetesen fájni kezdett – főleg vízszintes helyzetben.
Délután végre kiszabadultam, a háziorvosomhoz mentem injekciót íratni. Rengetegen voltak, több, mint húsz ember előttem, meg az a tíz, aki csak receptet íratni jött és pofátlanul beslisszant előttem. Nem volt kedvem veszekedni. Hagytam. Aztán az alkudozás, hogy meddig táppénz és mi legyen a melóval már megint… Aztán nekivágtam a városnak gyalog. Mert ki gondolta, hogy a negyedórából egy lesz, mert a gipsz nehéz és tör és lassít?
Bementem beszélni a főnökömmel. Megegyeztünk. Nem lesz könnyű dolgom, de lelkileg nekem kell rendet tenni itt belül. A csapat mellettem áll. A lelkesedést kellene visszaszereznem. Az önbecsülésemet. Az egyensúlyt.
Furcsák az emberek. Azt gondolják, ha valami változik, mi is változunk azonnal. Hogy akkor egy ilyen baleset után a férjem azonnal házitündér lesz: mos, főz, takarít, körbeugrál. Hát, nem. Önmagához képest persze, segít. Bevásárol és nem baszogat. Sőt, a héten egyszer a főzést is bevállalta. De nem bújt ki a bőréből. Nem is várom tőle. Elvégre nem az ő életében történt változás! És velem mi van? Először vagyok ilyen kiszolgáltatott helyzetben, és nem viselem jól. Baromi nehezemre esik segítséget kérni! Kiadni a kezemből olyan feladatokat, amik olyan természetesen tartoztak hozzám, mint a bal karom…
Türelemmel viselni, hogy mindenki körülugrál, kímél, tanácsokat osztogat: ne csináljam ezt, ne csináljam azt… Jót akarnak, de néha úúúúúgy idegesít!
Itthon egy üzenet várt. Unokahúgom jókívánsága. Már vagy két éve nem beszélünk. Nem bírjuk egymást. Annyira másképp látjuk ezt a világot, hogy semmi, de semmi közös pont nincs kettőnk közt. Ez most meglepett. Lehet, hogy valami elindult.
De ez már egy másik történet.
Mélyponton
2010 február 22. | Szerző: cassy31
Egy hét folyamatos éjszakai rémálom után ezúttal álom sem jött a szememre. Folyamatosan a munkahelyemre gondoltam: 1 hét, 1 hét…
Azon gondolkoztam, mit akarok tulajdonképpen? Mit érzek és miért? Mi fontosabb? Az egészségem, a gyógyulásom? A munkám? Mik ezek az ismeretlen érzések, amik dolgoznak bennem? Eszembe jutott a vicc nyuszikáról és a létráról, amit kölcsön akart kérni… de nem volt kedvem nevetni. Csak azt éreztem, hogy hergelem magam… ki fognak rúgni… felmondok… elmegyek munkanélkülire… leszarok mindent… elköltözöm… hova is?
Nem tudom, ismeritek-e ezt az érzést? Amikor elrugaszkodik a valóságtól minden gondolat. Viaskodás a démonaimmal. Egy egész éjszakán át. Nem jönnek a válaszok. Fáradt vagyok. Mindenki irigyel. Itthon pihenhetek. Olvashatok. Filmeket nézhetek. Egy nagy ráébredés az éjszakai virrasztás eredménye: nem ez a feltétele a pihenésnek. Nem az idő, nem a hely, a lehetőség. Vagy nem nekem, most és így…
A pihenés, ha merek ÉN lenni. Félelmek, szorongások nélkül. Nem megy. Béke csak akkor van, ha napközben alszom egy kicsit, mondjuk ebéd után.
Ilyenkor nem kattognak a kerekek.
Nehéz utólag leírni. Mert már túlvagyok rajta. Elmúlt.
Remélem, ez volt a mélypont.
Durci
2010 február 19. | Szerző: cassy31
Nem is bántam, mert a fekvőgipszemre ráborult a tegnapi ebédre szánt olajos halpác, ami gusztustalan sárgára színezte, nem tudtam lemosni.
Az új gipsz teljesen körbezárja a lábam, térdig ér és dög nehéz. Kisebb vitába bonyolódtam a gipszes fiúval, mivel a lelkemre kötötte, hogy 24 órán át szigorúan tilos ráállni, ennek meg kell száradnia, ha rátehénkedek, beroppan a pata része és használhatatlanná válik. Értettem én, de azt nem, hogy miképp fogok a kórházból kijutni, majd fel a negyedik emeletre? Erre csak hümmögött. Hát, nem vagyok negyven kiló, azt mégsem várhatom el, hogy az uram ölben vigyen fel…
A kórházat még sikerült elhagyni. Szereztünk egy botot is, de majdnem elsírtam magam, amikor az uram kitett a kocsiból a ház előtt. Gyakran játszom olyat, hogy számolom a lépcsőfokokat, amikor fáradtan cammogok haza, de most egy lábon ugrálva, miközben az a dögnehéz gipsz húzott vissza, nem volt szórakoztató.
Közben megfáztam. És folyamatosan fázik a lábam is a gipszben, bármit csinálok vele…És megint a botladozás, bénázás, jó, inkább lefekszem, csak menjen az idő. Aztán megint az injekció, amit magamnak adok be és tulajdonképpen nem fáj, csak csíp egy kicsit, amikor beér a szérum, de ki lehet bírni, mégis mindig elkap a hányinger. A hasam gusztustalan lila foltokkal tarkítva… És nem aludhatok az uram mellett, mert rémálmaim vannak és rugdosok.
A lakás, amit tegnap takarítottam ki, a gipszem lehulló morzsáival van tele, bosszant ez is, mert fix, hogy nem fogok tudni pöpec rendet tartani…
A lelkem sem lett könnyebb, az orvos azt mondta, felejtsem el, hogy visszamegyek dolgozni, öt hét pihi, a járógipsz nem azért van, hogy az ember túrázni járjon, csak azért, hogy a legszükségesebb dolgait elvégezze, kicsit mozogjon, de vegyem tudomásul, hogy ez a láb nem egészséges, ne is kezeljem úgy.
A főnököm sík ideg volt és közölte, még egy hetet ad, aztán irány vissza melóba. Annyi engedményt ad, hogy maradhatok irodában egy ideig, de…ők nem tudják az én munkámat is elvégezni.
Nem akarok állás nélkül maradni.
Gondolom, újabb rémálmok jönnek…
Még időt!!!!
2010 február 18. | Szerző: cassy31
Természetesen, ma megint nem pihentem. Reggel hatkor keltem, délután négyig egy határidős jelentésen dolgoztam, aztán főztem, majd most fogok nyugovóra térni.
Elment a hét és én még mindig nem vonultam vissza azon gondolkozni, hogy ez a kis baleset intő jel volt. Pedig hogy fogadkoztam, hogy majd meditálok és átszervezek, lelassítok, olvasok, pihenek, nagyokat alszom, esetleg rajzolok. A nagy francokat. Ugyanúgy tettem mindent, mint eddig, kivéve, hogy a melóhely ki lett iktatva. Különben nem hiányzik. Nem hiányoznak a teljesíthetetlen feladatok, az állandó számonkérés, a hajszoltság, a hidegben megtett kilométerek. A betegekre most igyekszem nem túl sokat gondolni. Akinek fontos, megtalál telefonon, amit lehet, itthonról elvégzem, egy pillanatig sem gondolom, hogy pótolhatatlan vagyok. Nem is. Megy az élet tovább. A jókívánságok meg csak jönnek, olyanoktól is, akikre gondolni se mertem. Egy csomóan aggódnak értem. De én jól vagyok.
Nincsenek jelentős fájdalmaim, a gipsz meg csak egy ronda, divatjamúlt csizma a lábamon, megszoktam, már nem kényelmetlen.
Önmagamban azért még rendet kell raknom. Nem azért történt, ami történt, hogy csak úgy átlépjek rajta.
Végre megírhatok egy csomó elmaradt emailt, levelet.
Meg az elmaradt dolgozataimat. Ez eddig eszembe se jutott.
Csak legyen még rá egy kis időm…
Harmadik nap
2010 február 16. | Szerző: cassy31
Elég jól vagyok. Igyekszem sokat pihenni, ami azért nem jön össze maradéktalanul, mivel határidős munkák szorongatnak, amik nincsenek tekintettel a lábamra. A mi munkánkba nincsen belekalkulálva se táppénz, se szabadság.
Szegény kollégáim most húzhatják az igát helyettem is, nagyon sajnálom őket és szégyelem, hogy így alakult, mert ők sem kevésbé leterheltek, mint én. Igen, valahol ez az őrült tempó megbosszulja magát.
Példás az, ahogy a családom, a barátaim, párom, munkatársak mellém állnak és tehermentesítenek, amiben csak lehet. Sosem voltam még ilyen helyzetben, szokatlan, de nagyon jó érzés, hogy ennyien vesznek körül a szeretetükkel, gondoskodásukkal. Sorban jönnek a telefonok, emailek, remélhetőleg majd látogatók is.
Végre volt egy nyugodt, pihentető éjszakám is, már nagyon rámfért…
Tegnap kezembe került egy könyv, a pozitív gondolatok gyógyító erejéről, de arra gondoltam, talán most nem kellene sürgetnem a “csodálatos gyógyulást”. Lecke volt ez, hogy tessék megállni, ha most kinyivákolom, hogy mehessek vissza a mókuskerékbe, nehogy valami brutálisabb kórság kényszerítsen ágyba. Ennek van az ideje, meg kell tanulni, hogy miről szólt ez a baleset, és ehhez is idő kell.
A helyzet az, hogy a fekvőgipsz önmagában nem képes legyőzni a teljesítménykényszert, a tenniakarást, az örökös nyüzsit. Erőszakot kell tennem magamon itthon is, hogy ne akarjam úgy folytatni, ahogy eddig. Baromi nehéz. Takarítok, főzök, igaz, most egyszerű és gyors kajákat, mert nem tudok sokáig álldogálni.
Valahol most a betegeimet sajnálom, mert néhányukkal nem tudom befejezni a munkát. Lesz, akivel már nem is találkozom. Hazamegy, egy távoli városba, mire munkába állok.
Ez van.
Miért is jó, hogy nincs kockahasam?
2010 február 15. | Szerző: cassy31
Gyermeki örömmel vettem észre, hogy a fekvőgipszben is lehet közlekedni. Tegnapi bénáskodásom után ma már gyorsasági versenyre is benevezhetnék, megtippelem azt is, hogy dobogós helyezésre lennék esélyes. Tudom, pihenni kellene, de főztem, és arra is kényszert éreztem, hogy rendet rakjak és takarítsak. Délután azért szundítottam egyet.
Apa este felballagott hozzánk az injekcióval, aminek annyira azért nem örültem, de ha kell, hát kell.
Na, most örültem, hogy nincs lapos, feszes, izmos kockahasam. Mégiscsak könnyebb belemarkolni a hájamba és belevágni a tűt, mint attól fosni, hogy nem jó helyre bököm.
Szóval, háj és gipsz maradnak a gyógyulásig!
Gipszjakab
2010 február 14. | Szerző: cassy31
Bevallom, először egy kicsit örültem neki, hogy végre megállhatok a rohanásban.
Már kezdek nyűgös lenni. 7 óra gipszhordás után úrrá lett rajtam a türelmetlenség, nem számoltam azzal, hogy ennyire borul minden. A gipszem tényleg nem mászkálásra lett kitalálva, így kínlódás minden megtett lépés. A fekvés sem jobb. Akárhova teszem a lábam, mindenhol útban van, kényelmetlen, nyom, dörzsöl, a fájdalmak is visszajöttek, mert nem bírtam a seggemen nyugton maradni. Basáskodok is, mert néhány alapvető dolog nem megy. Most a párom kényeztet, ami akár jó is lehetne, de nem szoktam hozzá és most gyötör a lelkiismeretfurdalás.
Holnap igazi kalandra számítok, még nem tudom, hogy fogok fürödni, nincs benne gyakorlatom, de az biztos, hogy beleállni nem tudok a kádba, úgyhogy valami speciális technikát fogok kifejleszteni. Azt is tanulnom kell, hogy átadjak feladatokat, hogy eldöntsem, kinek mit. Nekem ez nem könnyű. Eddig én intéztem mindent, most nehéz azt kérni, hogy rohangáljon mindenki az én dolgaim miatt: elhozni az injekciót, elmenni a háziorvoshoz, mankót venni, bevásárolni, stb.
Ez megint jó kis harc lesz magammal – az önismeret egy újabb foka.
Más bőrébe bújva…
2010 február 26. | Szerző: cassy31
Számomra egyre inkább döbbenet, milyen bonyolult az emberi lélek… Talán nem is jól fogalmazok, de remélem, írásom végére azért kikristályosodik mondanivalóm lényege.
Sokáig azt hittem, van a világ, meg benne én, mint valami független lény. Minél idősebb leszek, minél többet foglalkozom önismereti kérdésekkel, annál jobban értem, amiről Müller Péter annyit beszélt: a tenger és a vízcsepp kapcsolatáról, az egységélményről. Kezdem érteni azt, hogy mit jelent a nagy kerek egész, aminek pontosan kiválasztott tagjai vagyunk mindannyian, egy tökéletes részei a világmindenségnek, minden nyavalyánkkal, kudarcunkkal együtt…
Sokáig tiltakoztam a Hellinger féle családállítás ellen, elutasítottam anélkül, hogy bármit tudtam volna róla, pusztán azért, mert Soma mindenkinek ebben látta a megoldást. Eddig valahogy nem nagyon rajongtam Somáért, úgy véltem, túl sok mindenhez ért, aki pedig mindenbe belenyal, semmiben sem mélyed el igazán. Újabban nem vagyok ennyire sarkos, legyen az ő baja, ha így van, engem viszont az előítéletem távol tartott valamitől, ami hasznos lett volna, ha előbb belép az életembe. De még így sem késő.
A sokat emlegetett suliban beszéltek erről a bizonyos családállításról, ami azóta is izgatja a fantáziámat. Egy pszichológussal is konzultáltam, mert hosszú évek óta cipelek egy családi terhet, ami generációról generációra vándorol, most épp nálam tart. Próbáltam megoldani, megfejteni, hogy mi történik, de nem ment. Egyedül nem. Próbáltam könnyedén venni, hogy családi kapcsolataim megromlanak ( itt nem a szűk családra gondolok ), na bumm, ez van…
Aztán történt valami: a már említett pszichológus belepiszkált a sebbe… és ez elindított valami változást. Nem, nem vettem részt családállításon, inkább azt mondanám, hogy felkészített rá, de már ez hihetetlen változásokat hozott. Még aznap történtek olyan dolgok, amikre azt mondom: csoda. És mindez csak fokozódott.
Furcsa dolog ez a spiritualitás a maga szigorú törvényeivel. Volt egy ember az életemben, akit nem tudtam szeretni, pedig kellett volna. Ő sem szeretett, nem értettem, miért? Milyen bűnöm lehetett kisgyermekként, ami ennyire taszítja őt? Sokáig kerestem, ki a hibás. Már meghalt, mire rájöttem, hogy nem ez számít. Hogy szeretnem sem kell őt, csak tisztelni valamiért, egyetlen dologért, ami az érdeme és kétségkívül mindig az is marad. Amikor ezt ki tudtam mondani, elmúlt belőlem minden keserűség.
Ezt az embert mások szerették és tisztelték és ezért én haragudtam rájuk. Pedig valahol jogos volt. Csak velem volt hideg és érzéketlen, és azokkal, akik hozzám a legközelebb állnak. Láttam, hogy másokkal tud szerető, gyengéd lenni. Ettől nekem még jobban fájt az elutasítása, és keserűen gondoltam azokra, akik kiérdemelték az ő figyelmét, törődését, szeretetét.
Most azoknak a fényképét nézem, akiktől olyannyira eltávolodtam. Boldog gyermekarcok, összetartás, szeretet. Csillogó szemek, rajongó tekintet… Látom őket együtt. És most értem meg, hogy az a család is egységet alkot, ahogy mi, a kitaszítottak. Hogy nekünk a közös fájdalom és értetlenség jutott. Nekik a harmónia, a közösség élménye. Most értem meg azt, hogy nekik ez a valóság, ezért nem értenek engem. Az ő élményük az övék és itt van a mienk is… Ami más.
Olyan ez, mint amikor válik egy házaspár és külön-külön mesélik a történetüket. Mintha nem is ugyanarról beszélnének, pedig egy esemény áll a fókuszban…Egy házasság története, amit mindkét fél másképp él meg…
Elfogadni a másik történetét nehéz, de nem lehetetlen.
Nálam ez vezet most gyógyuláshoz. Nagyon boldog lennék, ha ennyi év után végre minden háborúnak végleg vége lenne…
Itt és most látom csak, mi az, hogy nem én vagyok és a világ, hanem része vagyok egy történetnek, megvan a pontos helyem, ahogy másoknak is, nincsenek véletlenek, csak néha vakok vagyunk az igazságra, ami soha nem fekete és fehér… nem enyém és nem másé…
Oldal ajánlása emailben
X